Tiszteletem minden kedves olvasónak aki idetévedt!

Van aki először, van aki már járt itt. Biztos van köztetek olyan is aki ismer, akár személyesen vagy interneten vagy tudja a franc honnan. Egy biztos: Akit ismertetek, aki blogolt néha a szánalmas életéről az most elbúcsúzik végleg, új életet kezd. Vannak akik örülnének neki, de nem, nem leszek öngyilkos (háhá), csak mondjuk úgy, új személyiség kezd alakulni bennem, félig-meddig önszántamból és félig-meddig az elkorcsosodott, bunkó társadalom miatt. De ne szaladjunk előlre annyira, először hagy dühöngjek egy kicsit, szép sorjában lesz itt magyarázat mindenre.

Lassan 20 éves leszek. Én magamat kedves, megértő embernek tartottam. Szerettem segíteni az embereken, szerettem tanácsot adni annak akinek szüksége volt rá. Őszinte voltam, sosem hazudtam senkinek, ha hazudtam is, akkor sem azért hogy jobb színbe tünjek fel valaki előtt. Igaz és becsületes emberként igyekeztem élni, szerettem volna az igaz szerelmet megtalálni. Vagy legalábbis egy szerető barátnőt.

Nem voltam sosem elkényeztetettve, én nem kaptam kocsit, se pénzt jogsira. Ha valamit szerettem volna, és pénzbe került, akkor nekem azért dolgoznom kellet. Erre büszke vagyok, és azt hiszem joggal. Mégis mentem valamire azzal hogy olyan voltam amilyen? Mármint amilyennek lenni kéne?  Elmondom neked: KURVÁRA NEM! Az emberek többsége ott használt ki ahol csak tudott. Sokaknak csak akkor voltam fontos, ha valami baj volt, ha segíteni kellet, vagy csak simán kellet egy lelki szemetes. A lányok szemében én egy senki voltam, mert nem bulizom szét az agyam, nincs kocsim, nincs aranyfux a nyakamban, nem vagyok helyi menő csávó, egyszóval semmit nem bírtam nyújtani, csak magamat. De velem sajnos nem lehet felvágni... Nem vagyok se érték, se értékes. Viszont roppant jó lelki szemetes vagyok, mert én olyan "jókat tudok mondani, olyan kedves vagyok... blah blah blah..." Ha egy lány kedvelt akkor valószínüleg ezért. (Talán 1 kivétel akad...) De hol voltak amikor nekem volt problémám? Hol álltak a "barátaim" amikor igazán szükségem lett volna rájuk? Ohh... ugye? Egy kezemen megbirom számolni hogy hányan voltak igazán kiváncsiak arra, hogy mi történik velem, mi folyik le bennem. Ha pedig netán én kezdtem el panaszkodni, akkor persze gyorsan le lettem rázva valami jó kis habiszöveggel, pl: "mennem kell aludni/tanulni/tanulni/főzni/macskát etetni" stb... És ez szar. Mert rohadtul egyedül érzem magam már egy ideje, és igen, néha nekem is szükségem van tanácsra, útmutatásra és szeretetre. De csak akkor ha az őszinte. Kb 2 ember van aki képes meghallgatni, na de persze ők sem mindig. (Vagyis amikor igazán szükségem volna rá, akkor nem.) Egyedül Norbert barátomra nem birok haragudni, mivel ő neki most van egy aranyos barátnője, és éppen az önmegvalósítás és munka rögös útja miatt nincs elég ideje. Ezúton is kívánok neki sok sikert!

Fiatalabb koromban sok probléma volt velem. Nem tanultam, a magatartásom is kegyetlen volt. "Romboltam, pusztítottam, önmagamat és mások lelki világát." Akárcsak a most velem egykorú fiatalok többsége. Aztán 16 éves koromba szerelmes lettem, és egy lány kedvéért felvettem ezt a "jófiú" stílust, mivel rájöttem hogy ahhoz a dolgokhoz, amik igazán értékesek, azokhoz "jónak kell lennem". Kaptam is ezekből egy szeletet. Barátokat és vágyakat. Attól kezdve nem akartam kitünni a tömegből, nem akartam se "Helyi menő csávó" lenni, se a macsók macsója aki végigkúrja az egész várost. Én csak boldog akartam lenni. Barátokat, szeretetet, szerelmet, és boldog családot.

Lássuk hát, mi az amit kaptam:

-2006-ban a szerelem megváltoztatott, de nem teljesült be, fél éves kemény depis korszak kezdődött

-2007-ben a család megtört, apám lelépett, később elválltak

-2008 anyagi gondok kezdete, amivel rengeteg gond vette kezdetét

-2009 semmiről nem szólt, csak unalomról, magányról
 

A jövő:

Elkezdtem az agykontrollt, és eddig mondhatni segített, kezdek kibontakozni, tudom már mi az amit elérhetek, és mi az amihez változnom kell hogy elérjem. A világ mintha suttogná a fülembe: "Megszoksz, vagy megszöksz." Én már inkább megszokok. A sikeres agykontroll egyik feladata, hogy képzeletembe építsek fel egy karaktert, aki sikeres, aki eltökélt, és ezzé a karakterré kell átváltozni. Hogy sikerül-e? Simán! Hisz ugyanez a folyamat zajlott le 2006-ban amikor beleszerettem abba a bizonyos lányba. Elképzeltem a jófiút, aki boldoggá teszi barátnőjét. Csak aztán megrekedtem a szerepemben, és eggyé váltam a karakterrel, annak ellenére hogy életem egyik legnagyobb csalódása ért ekkor ugye. És most itt az ideje szépen visszafordítani az egész folyamatot! Vagyis már elkezdődött...

Leérettségiztem. Most gépi forgácsolóként tanulok. Kitűnő az eredményem és az átlagom. (Hát 2 év fű alatti CNC munka most előnyömre fordul.) Azt hiszem ez a szakma lesz az, amiben a biztos megélhetési jövőm van. Mert az már MOST BIZTOS hogy el fogok tudni helyezkedni, és azt is tudom hogy hol! ;-) Tehát az átmeneti csóróság egyszer megszűnik.

Ami a párkapcsolatot illeti: Nem kell. A nyár végéfelé rájöttem, hogy sokkal jobb az hogy ha nem próbálom megtalálni az igaz szerelmet. Fiatal vagyok, korai még. Kavargatni kell, és ahogy haverom mondja: "Egy lány miatt nem érdemes lemondani a többiről ilyen fiatalon." És ez igaz. Ráérek én még arra hogy eljátszam a szerelmes hős, Jose Armando De-La Vega szerepét. Különbenis, ha valami érzelmes dologba keveredtem, az késöbb mindig csak fájt. Tehát azt fogom csinálni amit a velem egykorúak többsége. (Ugye nem kell részleteznem?) És ez jó lesz nekem, mert nyáron is ezt csináltam...

Csalódtam az életben? Igen! Csalódtam magamban? Igen! Csalódtam az emberekben? Igen! Van értelme ilyen életstílusban folytatni? NEM, NEM, NEM, ÉS NEM, BAZMEG!

Én jó kedvü, boldog és amilyen téren csak lehet, sikeres akarok lenni! És az is leszek!

Epilógus:

Ezzel búcsúzom a blogírástól, és attól a néhány olvasómtól. Lehet hogy páran emiatt már nem fognak keresni, írni nekem, de nem érdekel. Megleszek nélkülük. Ti nem éltétek át azt amit én.

st0rmy voltam...