Nagyon sokat panaszkodtam régen szüleimnek hogy nincs barátnőm, hogy nem figyel fel rám egy lány sem, ha meg igen akkor mindig a "maradjunk barátok" címü sablon lekoptató szöveget kaptam. Mégis három hónapja van egy kapcsolatom egy nálam két évvel fiatalabb lánnyal, ami úgyérzem, nem fogja megélni a negyedik hónapot.

Már amikor az ismerkedés sem volt minden napi. Sok fiú álma az hogy egy lány szedi fel őket. Velem lényegében ez történt. Egy szeptemberi napon iskolában magányosan ültem a folyosón elhelyezett padon. És akkor elment melletem a barátnőjével, és köszönt, pedig soha nem találkoztunk, nem is ismertük egymást, még látásból sem. Innen kezdetét vették a dolgok. Mivel önfejü vagyok, és nem szeretem hogy ismeretség nélkül csak úgy össze akarnak jönni velem, igy mikor a lány megkérdezte hogy "Lehetne-e köztünk valami?" erre egy elutasito választ kapott. Mert én olyan vagyok hogy egy kapcsolathoz nekem ismeretség, bizalom, és a legfontosabb: érzelem kell. Külsőre nagyon szimpatikus volt a lány, ám a természete nem fogott meg. Mindig azt éreztem hogy én csak amolyan "egy a sok közül" vagyok neki, mint egy trófea. Ám november végére már valahogy elkezdtem másképp érezni. Beszélgettünk, "megismertem" és megadtam az esélyt a kapcsolatra, igy december 7-én már egy párt alkottunk.

Hiába erős szavak a részéről, már pár nap után éreztem hogy valami nincs rendben a háttérben. Az erős szavakat amiket mondott, tétlenségek követték. Vagyis csak verbálisan bizonyitotta érzelmeit, tettekel sohasem. Félénk volt, és sokszor amikor meg akartam csókolni, vagy csak egy sima puszit adni, éreztem hogy fél. Ez már csak azért is volt feltűnő nekem, mert elég laza lánynak ismertem meg, aki bátor, aki mindet megtesz értem. Rengeteget beszélgettem anyukámmal és tanácskoztunk hogy ennek mi lehet az oka, mert annyira félénk volt hogy az már nálam nem fér bele a teljesen természetes kategóriába. Mi családi problémát feltételeztünk, ami miatt retteghet a lány.

Egy nap azonban fény derült a félénkség okára. Nagynehezen sikerült rávennem hogy találkozzunk. Azért egy hónap járás után elvártam hogy bemutassam anyukámnak és a testvéreimnek. Retteget, szinte minden percben azt hajtogatta a buszon hogy "één leszálok, nem megyek." Már majdnem a házunk elött voltunk mire jött egy nem várt telefonhívás. A lány anyja volt az. Mikor megkérdezte hogy hol van a lánya, én azt válaszoltam hogy "Ne tessék aggódni velem van, randevúzunk." erre elkezdett sírni az asszony és mindenféle kivégzési módszert beigért nekünk. Ezzel vége is volt a randinak. Bár sikerült bemutatnom anyáméknak, randevu nem volt, nem volt rá hangulat, se idö. Félt. Félt hogy otthon mit kap. Mondtam neki hogy hazakísérem és kimagyarázom neki. A buszon fényderült mindenre. Elmondta hogy a szülei erősen vallásosak és az hogy valakihez közeledjen, paráznaság, tiltott bűn.

Lépjünk egy kicsit előrébb az időben. Röviden: Hazakisértem, kimagyaráztam, anyjának szimpatikus voltam, apjával csak telefonon beszéltem (sokat) és elmondása szerint neki is.  Ám a kapcsolatunk csak akkor lett volna "legális" ha énis megtérek. Ez olyan dolog amire én semmi pénzért, sem lányért semmire nem vagyok hajlandó. Bár ezt nem mondtam se neki, se a szüleinek. Igazából nem éreztem azt hogy a szüleinek valami komoly ellenvetésük lett volna, szerintem inkább meg akartak ismerni.

Szerelmes voltam egy idő után. A dolgok müködtek kettönk között. Ám mégis megvolt még mindig a félelem az ő részéről. Egyszerűen nem mutatta ki sosem hogy szeret. Nem volt hajlandó iskolán kivül randizni velem, és suliban is csak úgy, hogy mindig ott volt vele az egyik barátnője. Szinte sosem voltunk kettesben 3 hónap alatt, szinte SOSEM! Sőt egy idő után már suliba is elkerült engem, és inkább más srácokkal lógott... Ekkor mondtam neki hogy ez igy részemről nem mehet tovább, de megegyeztünk hogy csak szünetet tartunk a kapcsolatba. Három nap után szinte kisírt szemekkel mondta hogy nem birja ki nélkülem. Elkezdtem reménykedni, hogy ez mégsem reménytelen dolog, hogy változik és kimutatja az érzelmeit. Ám sajnos ez is csak szöveg volt. Ugyanugy került. Nem hagyta hogy megcsókoljam stb...

A legnagyobb kegyelemdöfés az volt amikor egyik ismerösöm mondta hogy látta a lányt más fiú ölében. Ezt (ismerve a lányt) kétséggel fogadtam. Azt mondtam, amíg nem elöttem csinálja, addig nem hiszem el, pedig valahol éreztem hogy van benne valami, hiszen akkor nem kerülne el engem. Az eseményeket kicsit fel akartam pörgetni. Mondtam neki többször, sokszor már követeltem hogy dobjuk fel a kapcsolatunkat valamivel, mert csak mióta összejöttünk úgy éreztem hogy "csak úgy vagyok neki". És tényleg. Mostmár egyre több helyröl kapom az információt hűtlenkedéseiről, és olyan kérdéseket tesz fel barátnőin keresztül amiben már ott van az az érzet hogy szakítani akar velem. Ezeknek az információknak már tényleg van alapjuk. Ismer, és szerintem azt hiszi hogyha szakít velem, azzal nagyon odavág nekem. Pedig már bennem is ott van a tüske régóta, hogy az érzelmek kezdenek elmúlni részemről is és ezt igy nem szabad folyatni, mert állomvilág neki is, de főleg nekem. Igyhát a mai nap amikor figyelmeztettek hogy mással kavar a lány, még csak a szemem sem rebbent meg. Éreztem hogy ez lessz, már számítottam rá. Igyhát úgyérzem nem érdemes folytatnom ezt.

Hogy szakítok-e vele? Nem. Mintha nem is tudnék róla. Úgyteszem. Megvárom amig ő mondja ki hogy legyen vége. Az egészet ő kezdte el, fejezze is be tisztességes, korrekt módon. Ne én legyek a bunkó srác aki szakít vele. Ennyit megérdemlek, ha már három és fél hónap alatt törtem magam a kapcsolatért, a semmiért, ő meg semmit nem tett érte. És nem foghat mindent a vallásosságra, a szüleire, mert szerintem egy kapcsolatba áldozatokat hozni kell, ahogy énis tettem azt sok alkalommal. Egy kapcsolatért két embernek kell tenni, nem egynek, egy jó kapcsolatban sokáig ég a tűz....


Ma még együtt vagyunk, de holnap lehet hogy már nem leszünk...